Nyugdíj: életünk koronája, avagy apátia és depresszió?

Ez a váltás visszavezet bennünket ahhoz az egzisztenciális létkérdéshez, hogy vajon mit gondolok: „Ki vagyok én?". A nyugdíjazással lehetőséget teremt arra, hogy újra szembe nézzünk ezzel az ősi kérdéssel, melyet rohanó világunkban általában szőnyeg alá söprünk.

Mihez kötöm az identitásomat?

A legtöbb meghatározásunk saját magunkat illetően olyan, mint a hagymahéj, ami az idő haladtával sorban lehullik rólunk.

Én-azonosságomat köthetem a betöltött szerepeimhez, például: családanya, családapa vagyok. Csakhogy a gyerekek kiröpülnek s mindez átalakul. Kötethetem a testemhez, az anyagi világhoz. Különösen azok az emberek, akik számára nagyon fontos a külső megjelenés, tragikusan élhetik meg időskorban ennek átalakulását, akkor is, ha művi beavatkozással megpróbálják csökkenteni a természet és az idő átalakító erejét. Identitásunkat meghatározhatja egzisztenciális helyzetünk is, mindaz, amit birtoklunk. Aztán kiderül, hogy mindez csupán addig fontos, amíg valaki éppen egy súlyosabb betegséget nem kap. Egyébként van, aki éppen valamilyen betegséggel azonosítja magát. Főleg akkor, ha ez egy krónikus betegség, vagy a betegséggel való megküzdése sikeres volt. A gyógyulás is sokáig hozzánk tapadhat, meghatározója maradhat identitásának. „Én vagyok az, aki megküzdöttem a rákkal." Köthetem identitásomat mindahhoz, amit megtanultam, csakhogy az idők folyamán ez is elhalványul, vagy a feladataimhoz, a társadalomban betöltött státuszomhoz is, amely szintén oly illékony. Éppen ez az, ami a nyugdíjazás kapcsán szembenéz velünk. Hirtelen nincsenek a megszokott feladataim és megváltozik a szerepköröm.

Tudok-e a világban csak úgy ezek nélkül lenni?

Hálával körbenézni mindazért, ami körülöttem volt és van? Nem a birtoklás élményével, hanem éppen csak azért, mert a kertben süt a nap. Mert a kertben vagy egy parkban nyílik egy virág, vagy mert éppen a táj sárguló-barnuló levelekkel őszbe borul. Tudunk-e örülni az ősz illatának? Meg tudunk-e nyitni magunkban egy olyan kaput, ahol az addigi birtokló identitásunkat felváltja a létezés öröme? Egyfajta bölcsességgel szemlélni azt, ami körülöttünk van? Amikor a hétköznapi pörgésből, áramlásból kiszállunk és egy másik vágányra kerülünk, ahol jelen lehet a lelassulás, a befele tekintés, az önmagunkkal való foglalkozás, elszámolás. Mások életében, a családban pedig egyfajta segítő, támogató oszlopként való jelenlét.

Mit tudunk kezdeni a szabadsággal?

Mit tudunk kezdeni azzal a szabadsággal, amit ilyenkor az élet egyszer csak felkínál számunkra? Hogyan tudjuk újra definiálni a választ a kérdésekre: „Ki vagyok én, s miért vagyok ezen a világon?". Hogyan tudjuk átgondolva önmagunkat újrateremteni értékeinket? Megélni hasznosságunkat vagy éppen csak a létezés zsigeri örömét?

Mindehhez néhány kapaszkodó:

• Strukturáljuk a napjainkat. Ez biztonságot és kapaszkodót jelent a széthullás érzésével szemben.
• Térjünk át a szemlélődésre. Gondolataink áramlásából egy másik ösvényt választva, a figyelem ösvényére lépve. Figyelni kívülre, figyelni belülre. Érzéseinket, megéléseinket iránytűként használva lépéseinkhez.
• Csempésszünk változatosságot a hétköznapokba. Olyan változatosságot, mely örömöt ad.
• Térjünk vissza a természethez, például kirándulással, sétával.
• Éljük meg újra és újra az adás élményét, amelyből energiánk fakad, segítsünk másoknak.
• Időnként mélázzunk el azon, ami még előttünk van, amit talán meg kellene tennünk, ki kéne próbálnunk, de eddigi életünkben nem fért bele.
• Térjünk vissza ahhoz, amit a pörgésben néha elfelejtünk, hogy valójában az emberi kapcsolatok a legfontosabbak, hogy végre helyreállhat prioritásunk, több időt, energiát szánva arra, amiért valójában itt vagyunk: a kapcsolatokra.